Giovanni, vagy ahogy mindenki ismeri Gianni Rivera volt az olasz labdarúgás vezéralakja a 60-as években. Minden idők legnagyobb Milan játékosaként tartják számon, ennek ellenére nem szerette az olasz sajtó az örökös vitázásai miatt. Nem is kapta meg Olaszország szerte a neki járó elismerést.

.

Óriási játékintelligenciájáról, az elegáns stílusáról, az utánozhatatlan mozgásáról volt híres. Mesterien készítette elő a gólokat, és ő maga sem szerénykedett, hiszen majd' 180 gólt lőtt középpályás létére. A beceneve Abatino volt, ami olaszul soványat jelent, és egy Gianni Brera nevű olasz zsurnalisztától kapta. Valle San Bartolomeoban született 1943. Augusztus 18-án.

A kis Giovanni Riverát már gyerekkorában óriási tehetségnek tartották, így aztán senki sem csodálkozott rajta, amikor szülőfaluja plébániájának Don Bosco nevű csapatától 1956-ban, 13 éves korában (a legenda szerint 20 pár futballcipőért) megvásárolta az akkor második ligás Alessandria. Három évre rá, de még mindig több mint két hónappal a 16. születésnapja előtt Gianni Rivera bemutatkozott a Serie A-ban: az újra első ligás "szürkék” az Intert fogadták, soraikban az ifjú tehetséggel. (akkor még nem tudhatta, hogy mekkora derbyket fog játszani...)

1959 nyarán egy edzésen figyelt fel rá a Milan általános igazgatója Gipo Viani. A kis Gianni nagyon örült, hogy egy ekkora klub figyelt fel rá, de még egy szezont várnia kellett Milánóba költözésével, mert egy évet még játszott Alessandriában. 25 mérkőzésen 6 gólt szerzett.

Második milánói szezonjában Scudettót nyert a csapattal, mindössze 18 évesen, rá egy évre pedig BEK-et. Oroszlánrészt vállalt a sikerből, az egyenlítő gólt az ő passzából szerezte José Altafini. Később a brazil még egy gólt szerzett, így a Milan lett az első olasz csapat, aki BEK-et nyert. A következő évben ugyan elvesztette a Világkupa-döntőt Pelé Santoszával szemebn, de ez is elegendő volt, hogy az Aranylabda szavazásán második legyen az akkoriban a legjobb kapusnak számító Lev Jasin mögött.

A következő évek nem alakultak úgy, ahogy szerette volna, hisz a csapat nem tudta felvenni a versenyt az Inter catenaccio játékstílusával. Azért a csapat megnyerte az Olasz kupát 1967-ben, de az igazi sikerek Nereo Rocco legendás edző visszatérésével jöttek ismét. Előbb bajnokságot, majd KEK-et nyertek ismét. 1969 hozta a legnagyobb egyéni sikert számára, mikor megkapta a France Football Aranylabdáját! Rivera volt az első olasz játékos, aki megkapta ezt az akkor még hatalmas presztízzsel bíró díjat (tudjuk manapság, ha valaki egy nagy trófeát nyer, akkor biztos megkapja. De akkoriban hitelesebb volt a szavazás...) "A mai futballban, amely túlságosan eredményközpontú, túlságosan könyörtelen, hogy azt ne mondjuk, gonosz lett, amely sokkolta a világot a doppingügyeivel, a korrupciós ügyeivel, a Milan kapitánya az egyetlen, aki megpróbál némi költőiséget csempészni ebbe a sportba. Oscar Wilde-hoz hasonlóan ő is inkább a szépségre, mintsem az eredményességre ügyel." - ezek a mondatok álltak a France Football oldalain.

Rivera több olasz kupát nyert a csapattal, és pályfutása utolsó évében megszerezte a Milannak az Aranycsillagot, ami minden tizedik bajnoki cím után jár (az Internek szintén egy, míg a Juvének kettő van a címere fölé varrva...). A Milan mezében 665 hivatalos találkozón lépett pályára, és ezzel a klub legtöbb Serie A meccsén pályára lépő játékosa lett 501 mérkőzéssel, de mint tudjuk a kisebbik Maldini megdöntötte Gianni rekordját. Akik látták Riverát játszani, azt mondják, egyedülálló volt a technikája, olyan elegánsan mozgott a pályán, olyan bársonyosan ért a labdához, és úgy tudta helyzetbe hozni a társait, ahogy senki más. Számára ugyanis nemcsak a gólszerzés, hanem a csapattársak kiszolgálása is felhőtlen örömet jelentett. Semmilyen taktikai rendszerbe nem illett bele, éppen ezért az egész Milan körülötte forgott, érte volt.

A Squadra Azzurrában már korántsem nyert ennyi trófeát. Ferruccio Valcareggi szövetségi kapitány az 1968-as Európa-bajnokságon még számított rá a kezdőcsapatban (bár Rivera sérülés miatt a döntő két meccsét kénytelen volt kihagyni), ám az 1970-es világbajnokságra a tréner kitalálta a híressé – sőt, inkább hírhedtté – vált stafétát Rivera és Sandro Mazzola között. ( 1963 és '74 között a Milan és az Inter sztárja számtalanszor játszott együtt, az első mexikói vb-n azonban kétszer is váltaniuk kellett egymást.)

A brazilok elleni világbajnoki döntőben Rivera mindössze hat percet kapott Boninsegna helyén (apropó, a dél-amerikaiak talán még most sem értik, hogy Pelé ellen miért nem "a világ második legjobb játékosát” küldte csatába Valcareggi), Gianni azonban az igazi meccsén ekkor már túl volt: a németek elleni 4–3-as elődöntőn, amely sokak szerint a labdarúgás történetének legnagyszerűbb találkozója volt.

Rivera a VB-ről: "A hetvenes vébé-döntő óta több tonnányi tinta folyt el abban a vitában, hogy miért csak hat percet kaptam a fináléban. A németek elleni elődöntő hatvanhat másodpercéről viszont szó sem esik. Pedig az volt életem leghosszabb hatvanhat másodperce, amikor a pokolból a mennybe jutottam. Talán ha tíz perc volt hátra a hosszabbítás második félidejéből, Gigi Riva góljával három kettőre vezettünk, de a németek szünet nélkül támadtak. Én Gianni Rivera vagyok, a tavalyi aranylabdás, a Milan csapatkapitánya, akinek az a feladata, hogy kézen fogva vezesse be a válogatottat a döntőbe, de ezek csak jönnek előre. Egy szögletnél úgy döntök, hogy szégyen, nem szégyen, hátramegyek védekezni, beállok a kapufa mellé, hogy védőtársaim az izzadt germán trikókra vethessék magukat. A labda átszeli a tizenhatosunkat, Seeler belefejel, éppen a sarok felé irányítva. A kapusunk, Ricky Albertosi nem érhet oda, de semmi gond, itt vagyok én. Megmozdulok, hogy elrúgjam a labdát, amikor a semmiből előbukkan - ki más? - Gerd Müller, a tizenhatosok kifosztója, aki a halál angyalaként veti rá magát a labdára. Talán hozzá sem ért, talán csak valamelyik fürtje súrolta azt, de irányt változtat, és én érzem, hogy mindjárt kimegy az alapvonalon túlra. Csak éppen arról feledkeztem meg, hogy elmozdultam már a kapufától, így a labda hamarosan a hálóból vigyorog rám gúnyosan. Albertosi leheletszagú káromkodások özönét zúdítja rám, a többiek a döbbenettől némán néznek. De nincs idő gondolkozni, mert máris folytatjuk. A középkezdésnél Domenghini nekem passzolja a labdát - sosem gondoltam volna, hogy egy bőrgolyó így égetheti az ember lábát. Óvatosan, dadogva haladok előre, aztán De Sistihez passzolok, hogy szabaduljak a tehertől. Elkezdek közelíteni a német kapu felé - Sepp Maier akkora benne, mint egy hatalmas feketeség -, nem is törődve azzal, hogy a társaim hogyan alakítják az akciót a bal oldalon. Közben Vogts eltakarítja szegény Rivát, de Boninsegna lerázza Schulzot, és bead egy fáradt labdát a tizenegyes pont környékére. A szemem sarkából látom Beckenbauer fehér mezét, felkötött sérült karját, amint elzárja előlem az egyik sarkot. Balerinaként tipegek a labdával való találkozáshoz, és belsővel gyorsan az üres sarok felé irányítom. Maier jó helyen áll, de rosszul mozdul, és a sárban nem érheti el a labdát, amely a hálóban hal el."

Talán ez a hatvanhat másodperc is hozzájárult ahhoz, hogy amikor a squadra azzurra a brazilok ellen 4-1-re elveszített döntő után hazatért, mindenkit paradicsomzápor fogadott, egyedül Riverát éljenezték a szurkolók.